I. Ferenc József (teljes nevén: Franz Joseph von Habsburg-Lotharingen) a magyar uralkodók sorában a leghosszab ideig ült hazánk trónján, összesen 68 esztendőn keresztül, 1848 és 1916 között. Hozzátehetjük ehhez, hogy európai viszonylatban is csak 3 koronás fő előzte meg őt az uralkodási idő hosszát illetően (XIV. Lajos, II. Erzsébet II. János). Ebben a hosszú időszakban előfordult egy szabadságharc (1848/49) és egy világháborús részvétel is, melynek azonban közepén, 1916-ben érte őt a halál. Intézkedései mellett kevés szó esik azonban magánéletéről. Jelen posztunk most erről szól.

Ferenc József 1860 körül, Franz Russ festményén. Forrás: LINK 

Ferenc József nem tartotta szeretők sorát, két asszonyról azonban érdemes említést tenni. Az első, akit legkevésbé szoktak felemlegetni Anna Nahowski volt (egy egyszerű hivatalnok-feleség), akit a schönbrunni parkban ismert meg egy hajnali séta során, 1875-ben. Kapcsolatuk több mint egy évtizedig tartott, kisebb-nagyobb megszakításokkal, egészen 1888-ig. Az akkor még fiatal lány férjezett volt és a császártól kapott pénzből bérelt lakást nem messze Schönbrunntól. Télen szinte sosem találkoztak, hiszen akkor a császár Bécsben volt, de volt, hogy nyáron sem láthatták egymást. A kapcsolatot nagyon diszkréten kezelték. Az egyetlen fennmaradt forrás Anna naplója, amiben nem nevezi néven a császárt és semmilyen utalást nem is tesz méltóságára. Hogy nem csak barátok voltak az kiderül, hiszen a napló említést tesz a férfi alsóruhájának minőségéről. Mikor kapcsolatuk megszakadt Anna terhes volt (mások úgy vélik egy korábban született gyermeknek lehetett Ferenc József az apja). Helen nevű lánya később Alban Berg felesége lett, és idős koráig őrizte anyja naplóját, amely a 1970-es években jelent meg nyomtatásban. Anna és Ferenc József kapcsolata akkor szakadt meg, amikor Ferenc József az Erzsébet által szerzett barátnővel vigasztalta magát. Ekkor 1889-ben Anna először és utoljára mehetett a Burgba, hogy ott megkapja a közel 15 évért a fizetségét (cserében titoktartásara kötelezték). A felajánlott összeg kétszeresét kérte és meg is kapta (200 ezer koronát), az alkudozás során többször említette gyermekét, de csak Helent. Katharina Schratt-tal való kapcsolat még abban az időben kezdődött, mikor Anna Nahowskival is kapcsolatban volt. A Burgtheater színésznőjéhez fűződő kapcsolata, korabeli híresztelések szerint Erzsébetnek volt köszönhető, hogy férje ne legyen egyedül, míg Erzsébet utazgat a nagyvilágban. A vele folytatott viszonya azonban már birodalom szerte ismert volt.

1853-ban Wittelsbach Erzsébet bajor hercegnő elkísérte édesanyját és nővérét, Ilona hercegnőt Bad Ischlbe, Zsófia Friderika fő hercegnéhez (aki anyai nagynénje volt), hogy találkozzanak unokatestvérükkel, Ferenc József császárral, aki Ilona hercegnőt szándékozta feleségül venni. Ferenc József azonban Ilona helyett Erzsébet hercegnőt választotta.

Wittelsbach Erzsébet. Forrás: hu.wikipedia.org

Erzsébet és az ifjú uralkodó eljegyezték egymást és 1854. április 24-én este hét órakor Bécsben összeházasodtak. Négy gyermekük született: Zsófia Friderika (1855–1857), kisgyermekként meghalt. Gizella (1856–1932), aki Lipót bajor királyi herceg felesége lett. Rudolf (1858–1889), aki Stefánia belga királyi hercegnőt vette feleségül. Mária Valéria (1868–1924), aki Ferenc Szalvátor főherceghez ment feleségül. Házasságuk nem volt boldog, Erzsébet sok időt töltött távol Bécstől (és anyósától). A családot tragédiák sora sújtotta. Elsőszülött kislányuk alig kétévesen meghalt.

Ferenc József családját sok tragédia érte, amely nemcsak egy személy, hanem egy ország tragédiáját is jelentette. Ferenc József egyetlen fia, Rudolf trónörökös öngyilkosságot követett el 1889 január 30-án a mayerlingi vadászkastélyban, miután megölte szeretőjét, a 17 éves Vetsera Mária bárókisasszonyt.

Fia halála után 9 évvel Ferenc Józsefnek felesége elvesztését is el kellett viselnie: Erzsébetet egy anarchista olasz merénylő, Luigi Lucheni ölte meg Genfben 1898 szeptember 10-én. A mindenki által szeretett királynét az egész birodalom gyászolta. Magyarországon különösen sokaknak fájt halála, mert a Monarchia népei közül talán a magyarok szerették legjobban.

Rudolf herceg. Forrás: en.wikipedia.org

Rudolf főherceg halála után az örökösi sorrendben Ferenc József legidősebb testvére következett volna, Ferdinánd Miksa főherceget, akit III. Napóleon segített Mexikó trónjára, őt azonban 1867-ben Mexikóban a felkelők kivégezték. Neki feleségétől – az özvegységében megőrült Sarolta belga királyi hercegnőtől – nem született gyermeke, így a császár második legidősebb öccse, Károly Lajos főherceg következett, aki 1896-ban bekövetkezett haláláig volt a trón örököse. Ekkor az ő fiai jöttek szóba; először Ferenc Ferdinánd, aki 1914-es meggyilkolásáig maradt a trón örököse. Ferenc József nem volt szívélyes viszonyban a vele eltérő nézeteket valló unokaöccsével. Amikor vezető katonai körök nyomására a császár bizonyos területeken teret engedett az ifjú Ferdinándnak, ez számos konfliktushoz vezetett. Ferenc József azt sem bocsátotta meg neki, hogy trónörökösként rangon aluli házasságot kötött Chotek Zsófia grófnővel. A császár nyilatkozata, amit szarajevói merénylet után tett, arról tanúskodik, hogy halálukat Isten büntetéseként fogta fel. Ferenc Ferdinánd házasságából két fiúgyermeke is született, ők azonban ki voltak zárva a trónöröklésből, mert Ferenc József csak ezzel a feltétellel engedélyezte a szülők morganatikus házasságát. 1914-ben a következő trónörökösre került sor. Ferenc Ferdinánd legidősebb bátyja, a „Szép Ottónak” is nevezett Ottó Ferenc főherceg már 1906-ban meghalt, ezért az ő legidősebb fia, Károly főherceg lett a trónörökös. 1916-ban, Ferenc József halálakor ő örökölte a Monarchia trónját.

Ferenc József természete és életmódja

Munkabírása, mély vallásossága és uralkodói hivatástudata egyaránt legendás volt. Politikai nézeteit tekintve ókonzervatív, gondolkodását a birodalmi szellem hatotta át, és sosem értette meg a 19. század végének nemzeti mozgalmait. Merevsége ellenére meglepő módon képes volt alapvető változtatásokra, ha meggyőzték arról, hogy a birodalom fenntartása érdekében ez szükséges. Példa erre az 1867-es kiegyezés Magyarországgal, az alkotmányosság elfogadása (bár a hadsereg feletti rendelkezés jogához mindvégig ragaszkodott), vagy az általános választójog bevezetése az osztrák tartományokban 1907. január 26-án.

Nevelést a vasakaratú édesanyja, Zsófia irányította, a gyenge jellemű apa nem volt megfelelő példakép, igazi hatást a katonai oktatók tettek rá. Ferenc József vonzódott a katonás életmódhoz és ruhákhoz (egész életében egyenruhában járt), hadgyakorlatokhoz. A hadsereggel egynek tekintete magát, míg a kiegyezés után sem mondott le a hadsereg vezére címről. Általános felkészültségének hiányát és gyenge ítélőképességét az okmányok gondos tanulmányozásával, megbízható emlékezőtehetségével és emberismeretével igyekezett egyensúlyozni. Mindig jól tájékozott volt, követeinek jelentését alaposan tanulmányozta, ezért hivatalnoki kara a pontosság és megbízhatóság mintaképének tartották. Mivel a külügyeket tekintette különösen magáénak, ezért az az ellen irányított kritikákat, saját személye elleni kritikaként értelmezte. Uralkodása elején tisztelték, de nem volt népszerű, élete végére azonban elismerték a soknemzetű Monarchia egyben tartására irányuló munkáját.

A 18 évesen trónra kerülő Ferenc József nem folytatta tanulmányait, mert ez ellenkezett méltóságával. Erős volt a felsőbbrendűség tudata, ezt jól példázta, hogy ritkán fogott kezet bárkivel, de ha mégis, kizárólag nemesemberrel. Irodájában külön lista volt arra vonatkozóan, hogy kivel tegeződik, ezen a listán kizárólag uralkodóházak tagjai szerepeltek, de családtagjai közül is csak alig 30-40 ember. Szigorúan megkövetelte a sok százados spanyol etikett betartását. A polgári személyek kizárólag csak frakkban, fekete mellényben és nyakkendőben léphettek elé, ha sürgősen hivatott valakit, külön jelezte, hogy ezek a formalitások kivételesen elhagyhatók. Formatisztelő hagyományőrzése bizalmatlanná tette az újkor vívmányai iránt. A vasutat még igen, de a gépkocsit vagy a telefont már nem használta, és a gépírást is igen sokára és csak bizonyos ügyiratoknál tűrte meg.

Az idős Ferenc József

Felnőtt és idős életszakaszában szigorúan meghatározott rendszer szerint élt. Nyáron hajnali négy, télen öt órakor kelt Schönbrunnban kialakított rezidenciájában, megborotválkozott, majd elfogyasztotta szerény reggelijét, ami általában egy pohár tej volt. Ezután hét óráig leveleket írt vagy az előző napról megmaradt ügyekkel foglalkozott. Hét órakor kérte a kabinetirodák, a császári titkárságok és a hadsereg által aznapra előkészített felterjesztéseket, majd 10 óráig megjegyzésekkel gondosan ellátva visszaküldte azokat. Napjának jelentős részét a Hofburgban döltötte (ide már délelőtt átkocsikázott). Itt fogadta a főhadsegédjét, a kabinetfőnököket és másokat, majd átfutotta az általa egyetlen olvasásra méltónak ítélt sajtóterméket, a hivatalos osztrák kormánylapot, a Fremdenblattot.

Ha az audienciára megérkező kérelmezők meghallgatásával végzett 12 óra előtt, rövid sétát tett a Burg egyik kertjében. Délben elfogyasztotta ebédjét, mely tésztafélékből és húsételekből (pénteken a böjt miatt halból) állt, ehhez Spattenbrau sört, vagy tokaji bort fogyasztott. Ebédje után tartotta a hivatalos kihallgatásokat, ahol minisztereket, főhercegeket és katonai parancsnokokat fogadott. Három óra körül intézte el a délutáni postát, elolvasta a kivonatolt újságjelentéseket és a kevésbé fontos katonai és polgári előterjesztéseket majd visszakocsikázott Scönbrunnba. Öt vagy hat órakor megvacsorázott (estebédelt), előtte, ha maradt ideje, a schönbrunni kastély parkjában sétált. A kora esti étkezés után elolvasta a Fremdenblatt esti számát, majd az esetlegesen elmaradt ügyekkel foglalkozott, végül nyáron 8, télen 9 óra tájban nyugovóra tért. Minden hétfőn és csütörtökön általános kihallgatásokat tartott. Ha távol maradt a hivatali élettől, Bad Ischlben pihent. Itt hódolhatott kedvenc szenvedélyének, a vadászatnak is.

Ferenc József jelmondata a Viribus unitis (Egyesült erővel) csak részben tükrözi egyszerű és katonás személyiségét. Bécsben a kapucinusok kriptájában nyugszik. 

Harmat Árpád

II. (Vak) Béla királyunk az Úr 1108. évében jött világra Álmos herceg és Predszláva kijevi hercegnő fiaként. Édesapja Álmos esélyes volt a trónra, ám Szent László királyunk (Álmos nagybátyja) végül mégis testvérét Könyves Kálmánt választotta utódául az ország élére. Az igazságtalannak érzett döntés ellen Álmos egész életében lázadt vagy fél tucatnyi alkalommal törve Kálmán életére.

II. Béla a Képes Krónikában. Forrás: hu.wikipedia.org

Amikor Kálmán megelégelte Álmos állandó lázadásait megvakíttatta de nem csak őt, hanem alig 7 esztendős fiát Béla herceget is, akiben veszélyforrást látott arra vonatkozóan, hogy később riválisa lehet saját fia István herceg trónra jutásában. Végül Kálmán fia gond nélkül került trónra, Álmos pedig Bizáncba menekült és ott is hunyt el. Közben a gyermekként megvakított Béla Tolnán telepedett le, ahol meg is nősült, Felesége I. Uros szerb fejedelem lánya Ilona lett. Életében a nagy fordulatot az jelentette, amikor Kálmán fia II. István 15 évnyi uralkodás után 1131-ben gyermektelenül meghalt. A magyar nemesek számára nem volt más jelölt a magyar trónra csak a 23 éves, ám teljesen vak Béla herceg.

II. (Vak) Béla megkoronázásával, a hatalom az Árpád-ház Kálmán-ágáról az Álmos-ágra szállt át. (Lásd a fenti családfa részletet.) A Kálmánt és II. Istvánt támogató főurak kiszorultak a hatalomból, és pozícióba jutottak azok, akik az addigiakban Bélát támogatták. Ebben az esetben azonban – feltehetően a Béla vaksága felett érzett düh, elkeseredettség és bosszúvágy miatt – ez a hatalomváltás véres eseménnyel vette kezdetét. Az 1131-ben Arad mellett tartott országgyűlésen kegyetlenül meggyilkoltatták azokat a főembereket, akikről feltételezni lehetett, hogy felelősek Béla megvakításáért. A források szerint a vérengzésnek hatvannyolc rangos főúr esett áldozatul. Az esemény megszervezésében és kivitelezésében meghatározó szerepe volt Ilona királynénak.

A véres leszámolások után építőmunka indult a belpolitikai életben is. A fennmaradt oklevelek tanúsága szerint II. Béla idején kezdett szerveződni az udvarban egy olyan hivatal, amely az oklevelek kiadásával már nemcsak alkalmilag, hanem hivatásszerűen foglalkozott. Ez a hivatal a III. Béla korára kialakult kancellária elődjének tekinthető. Béla következetesen bevonta a királyi tanácsot a hatalom gyakorlásába. Nem tehetett mást, mert vaksága miatt teljesen ki volt szolgáltatva környezetének. A források alapján bizonyosra vehető, hogy a hatalmat nem egyedül ő, hanem szűk környezetével – elsősorban Ilona királynéval – együtt közösen gyakorolta. Béla jó viszonyt ápolt a hazai egyházi vezetőkkel, az egyház javára jelentős adományokat tett. Az 1137-ben leégett pannonhalmi apátságot az ő segítségével építették újjá. Mindezek nagymértékben hozzájárultak az ország konszolidálásához.

Ami II. Béla külpolitikáját illeti: komoly harcokra kényszerült lengyel és ruszin támadókkal szemben. Könyves Kálmánnak a szuzdali fejedelem lányától született törvénytelen gyermeke, Borisz herceg II. Béla trónra lépésekor érezte elérkezettnek ugyanis az időt arra, hogy átvegye Magyarországon a hatalmat. Ehhez Lengyelországban, III. Boleszló udvarában keresett szövetségest. Mivel 1127 óta ellenséges volt a magyar-lengyel viszony, Borisz itt kedvező fogadtatásra talált, a lengyel hadak megindultak Magyarország ellen.

Közben azonban Béla is talált támogatókat a maga számára, mégpedig testvérének osztrák házassága révén III. Lipót osztrák őrgróf személyében, aki hajlandónak mutatkozott katonai segítségnyújtásra. Az 1132. július 22-én a Sajó folyó völgyében vívott csatában a magyar és osztrák seregek súlyos vereséget mértek Borisz és Boleszló hadaira. Borisz nem halt meg a csatában, de a továbbiakban már nem veszélyeztette Béla királyságát. Ennek fő oka Béla ügyes diplomáciájának volt köszönhető, ugyanis miután megnyerte III. Lothár német-római császárt, elérte, hogy a német uralkodó rávegye Boleszlávot arra, hogy elálljon Borisz további támogatásától. A sikeres kül- és belpolitika lehetővé tette az ország területi terjeszkedését is. 1136-ban Közép Dalmácia újra magyar fennhatóság alá került. 1137-ben II. Béla meghódította Boszniát. (Rámát) és fiát Lászlót (a későbbi II. Lászlót) Bosznia hercegévé nevezte ki.

Végső egyenlegként így egyértelműen pozitív értékelést kap II. (Vak) Béla 10 éves uralkodása, mely megerősítette a középkori magyar államot. Nem mellesleg Vak Béla lett az Árpád-ház teljes leszármazási ágának eredője és ősapja a továbbiakban (lásd a lenti ábrát).

A blogon a későbbiekben újabb királyportrék és életrajzok várhatóak jelentős uralkodóinkról illetve történelmünk nagy hőseiről, hadvezéreiről. Szeretettel várunk vissza.

Harmat Árpád

Október 6-án az 1848/49-es aradi vértanúk gyásznapján hajdani hőseinkre emlékezünk. A szabadságharc a magyarság számára egy évnyi szakadatlan küzdelmet követően 1849 augusztus 9-én lezajlott utolsó nagy csatánkban veszett el végleg. A temesvári fiaskót és vereséget követően 1849 augusztus 11-én reggel az utolsó minisztertanácsi ülésen Kossuth lemondott, kinevezte Görgeyt fővezérnek és megbízta a fegyverletételi tárgyalások vezetésével majd elhagyta az országot. Görgey ezt követően fegyverletételi tárgyalásokba kezdett, majd augusztus 13-án Aradtól 30 km re északkeletre Világosnál, a szőlősi mezőn 30 ezer katonájával együtt letette a fegyvert a cári csapatok előtt.

A megtorlás 1849 október 6-án kezdődött, amikor korán reggel (fél 6-kor) Arad városa melletti síkon 12 magyar honvéd-tábornokot és egy ezredest végeztek ki az osztrák uralkodó, Ferenc József parancsára. Az indoklás: az 1848/49 -es forradalom és szabadságharc katonai eseményeiben való aktív közreműködés és szembeszállás a császár csapataival, vagyis fegyveres lázadásban való részvétel és felségárulás.

Az aradi vértanúk

Aznap négyen golyó általi kivégzésben, kilencen pedig akasztàsban lelték halálukat. Ismerjük meg az Aradon kivégzett és hazájáért meghalt 13 magyar vértanú életét rövid összefoglalókban!

Kiss Ernő: Temesváron született 1799-ben, módos örmény család gyermekeként. A szabadságharc alatt a déli, bánsági hadtestet vezette. A harcok végén Debrecenben a Főhadparancsnokságot irányította. Golyó által végezték ki.

Dessewffy Arisztid: Csákányon született 1802-ben, egy magyar evangélikus családba. Részt vett a kápolnai csatában, majd a felső-magyarországi hadsereg lovassági parancsnoka lett, végül a IX. hadtest parancsnokaként aktív részese volt a szőregi és temesvári csatáknak. Golyó által végezték ki.

Schweidel József: Zomboron látta meg a napvilágot 1796-ban. A napóleoni háborúkban, császári tisztként szerzett harci tapasztalatokat, majd a magyar szabadságharc tábornoka lett. 1849 májusában Pest városparancsnoka. Az aradi vészbíróság egyedül rá vonatkozóan kért kegyelmet eredménytelenül. Golyó által végezték ki.

Lázár Vilmos: Nagybecskereken született 1817-ben, egy örmény gyökerekkel rendelkező családba. A harcok legvégén lett csak ezredes, de tábornoki feladatokat látott el, mint a IX. hadtest utolsó parancsnoka. Golyó által végezték ki.

Poeltenberg Ernő: Bécsben született 1808-ban, gazdag osztrák szülők gyermekeként. Mindig is törte a magyart, de hűen szolgálta a szabadságharcot. Görgey jobbkezeként emelkedett a ranglétrán. Kitüntette magát a kápolnai, komáromi és váci csatákban is. 

Török Ignác: Gödöllőn született 1795-ben egy magyar kisbirtokosi családba. A bécsi hadmérnöki akadémián végzett, majd a nemesi testőrségnél oktatta a tiszteket. A szabadságharc alatt a komáromi vár megerősítését vezette, majd a budai váron dolgozott, végül  a szegedi sáncok kialakítása lett feladata. 

Láhner György: Necpálon született 1795-ben, német, polgári szülők gyermekeként. Hadfelszerelési és fegyverkezési felügyelőként segítette a szabadságharcot. Ő tette komoly hadiipari központtá a nagyváradi fegyvergyárat. 

Knézich Károly: Horvátországban született 1808-ban egy horvát határőrtiszt fiaként. A komáromi, isaszegi és nagysallói csatákban hősies bátorsággal vezette csapatait. Egy ideig a III. hadtest parancsnoka is volt.

Nagysándor József: Nagyváradon született 1803 -ban. A délvidéki harcokban Damjanich alatt szolgált. Az isaszegi és váci csaták után lett tábornok. Görgey 1849-es hadjáratában Debrecennél csatát vállalt a hatszoros túlerőben lévő cári csapatokkal, megmentve ezzel a főerőket. 

Aulich Lajos: 1793-ban született Pozsonyban egy német polgári származású családba. A szabadságharc alatt gyorsan emelkedett a ranglétrán: 1849 július 14-től már hadügyminiszter. Ő volt az egyetlen miniszteri rangú kivégzett.

Damjanich János: Horvátországban született 1804-ben, egy elszegényedett szerb katonacsaládba. Kezdetben a délvidéken harcolt, majd a tavaszi hadjáratban. Rövid ideig (lábtöréséig) hadügyminiszter, majd az aradi vár parancsnoka.

Vécsey Károly: Lengyelországban született 1803-ban, egy rangos főnemesi családba. Ott volt a szabadságharc több nagy csatájában is, 1849 áprilisában már az aradi várat ostromló V. hadtest parancsnoka. 

Leiningen-Westerbug Károly: Ilbenstadt városában született, 1819-ben egy nagy katonai múlttal rendelkező családba. A tavaszi hadjáratban nyújtott bátor helytállásáért nevezték ki tábornokká. Görgey barátjának tekintette, ő volt a legfiatalabb aradi vértanú. 

Mindannyian hősök voltak, hiszen a legtöbbet áldozták a hazájukért és népük szabadságáért, mégpedig az életüket. Legjobb tudásuk szerint szolgálták a magyar honvéd hadsereget és kötelességtudattal vezették katonáikat a csatákban. Mindannyian hittek abban, hogy az 1848 -as forradalom vívmányainak megvédése és a Habsburg Birodalmon belüli magyar önrendelkezés kiharcolása minden áldozatot megér, hiszen a magyarság jövőjéről van szó. 

Kossuth és Görgey

Kossuth Lajos 1849 augusztus 11 -én a végső csata, temesvári összecsapás után két nappal még tartott egy utolsó minisztertanácsi értekezletet Aradon, mellyel a hatalmat Görgey Artúr tábornokra ruházta. Ezt követően néhány tiszt társaságában elindult délre és Orsovánál átlépve az országhatárt a Török Birodalomba menekült. Élete további éveit külföldön töltötte, végső lakhelye az itáliai Torino lett, ahol a halál is érte 1894 március 20-án.

Görgey tábornok élete máshogyan alakult: mint a magyar haderő főparancsnoka levezényelte 1849 augusztus 13 -án a világosi fegyverletételt, majd fogságba került. Orosz közbenjárásra a császár eltekintett kivégzésétől, de ausztriai száműzetésbe kellett vonulnia előbb Klágenfurtba, majd Viktringbe. 1852-ben megírta emlékiratait, később pedig a kiegyezést követően Magyarországra költözött. 1874-től haláláig öccse, Görgey István visegrádi birtokán élt, szőlőt termesztve. A halál 98 éves korában érte Pesten, 1916 május 21-én.  

A történelem egyik leghíresebb csatájára 1815 június 18-án került sor Belgium területén, Brüsszel közelében, egy Waterloo nevű falu mellett. Ami a harcoló feleket illeti: az egyik oldalon a hatalomba visszatérni akaró, Elba szigetéről Franciaországba érkező I. Napóleon vezette francia erők álltak, míg a másikon az angol-porosz-osztrák-orosz vezetésű hetedik koalíció csapatai sorakoztak fel. Megütköző erők nagysága: Napóleon oldalán 73 ezer katona állt, vele szemben pedig 92 ezres szövetséges katona harcolt (Más vélekedések szerint 118 ezer főt tett ki a hetedik koalíció teljes serege.)

A waterlooi csata, Robert Hillingford festményén. A kép forrása: historyhit.com 

Előzmények: Napóleon bár évekig aratta sorra győzelmeit Európa-szerte, két évvel Waterloo előtt a lipcsei csatában már jelentős vereséget szenvedett (1813 októberében) az orosz-porosz-osztrák és svéd hadaktól. Innentől már nem tudta helyreállítani maradék seregei ütőképességét, így 5 hónappal később a párizsi csatát követően (1814 március 31) a hatodik koalíció foglya lett. A győztesek Elba szigetére száműzték, ahol teljes ellátást és luxust biztosítottak számára. Ám Napóleon vissza akart térni a francia trónra, így 1815 február 26-án megszökött Elbáról. Ez volt híres 100 napos visszatérési kísérlete. Ám Európai nagyhatalmai újra (hetedszer is) összefogtak ellene és Waterloo mellett döntő csatára kényszerítették.

A waterlooi csata előtt Napóleon szét akarta darabolni a császári hadaknál jóval nagyobb létszámú szövetségesek arcvonalát, hogy külön-külön vereséget mérhessen a brit, németalföldi és német seregekre. A haditerv működött, de Napóleon Emmanuel de Grouchy marsallnak adott félreérthető parancsai értelmében június 17-én 30000 katona a poroszok nyomába indult, és összecsapott a Johann von Thielmann altábornagy vezette hátvéddel a wavre-i csatában. Ebben a Waterloo előtti kisebb csatában a poroszok meghátráltak ugyan a nagyobb francia sereg nyomása alatt, de elég ideig ellenálltak. Ez elég időt biztosított Blücher porosz tábornoknak, hogy időben odaérjen a waterlooi csatába és megfordítsa a csata sorsát. Blücher csapataira nem számított Napóleon, azokat szétvertnek hitte. A watelooi csata főparancsnoki tisztét Arthur Wellesley, Wellington hercege töltötte be, aki Napóleonhoz méltó tehetségű katonai vezető és stratéga hírében állt. Nem szalasztotta el az alkalmat, hogy Blücherrel kettős harapófogóba kényszerítse a franciákat, amivel el is döntötte a csatát. Győzelmükben szerepe volt a hatalmas sárnak is, mely akadályozta a rohamozva támadó franciákat és annak a ténynek is, hogy Napóleon legendás tüzérsége ezúttal nem tudott kiteljesedni: későn állt fel ugyanis, így a britek a waterlooi dombok mögé tudtak húzódni.

A francia haderő waterloo-i vereségéhez azonban több más szarvashiba is hozzájárult. Ezeket elsősorban Napóleon követte el: a császár a poroszok üldözését sokáig halogatta, majd homályos parancsokat osztott ki, hol ide, hol oda rendelte az alakulatokat. A császár helyettese, a korábban legendás bátorságáról ismert Michel Ney marsall ide-oda vetette a francia csapatokat, majd mikor a zűrzavar kialakult, önkontrollját vesztve, kapkodva és dühösen próbált rendet teremteni, hozzájárulva a katasztrófához. Maga Napóleon a csata előtt már beteg volt, megfázott és aranyere kínozta. Az 1812-es oroszországi események mind a császárt, mind Neyt alaposan kikezdték idegileg és mentálisan, ez pedig rányomta bélyegét korábbi képességeikre, és hozzájárult a csúfos bukáshoz.

Napóleon a csatatéren 1809-ben (Wagramnál). Forrás: wikiwand.com

A waterloo -i csata halottainak száma: Napóleon 34 ezer főt veszített, a koalíció pedig 24 ezer katonát. Győztes fél: a hetedik koalíció lett. A csata jelentősége: az ütközet I. Napóleon végső bukását hozta: június 20-án lemondott trónjáról, majd július 15-én Rochefort kikötőjében megadta magát a brit csapatoknak. Ezúttal az angolok nem bíztak semmit a véletlenre 1815 augusztus 8-án jó messzire szállították az egykori császárt: Szent Ilona szigetére, mely az Atlantó óceán kellős közepén található Afrika és Dél-Amerika között, a déli féltekén. Itt már nem fogadta királyi ellátás, utolsó 6 évét magányosan töltötte, szigorú angol őrség őrizete alatt. 

Napóleont a halál ezen a távoli és kietlen szigeten érte 1821 május 5-én, amikor gyomorrákban elhunyt (de ma már ez vita tárgyát képezi). Utolsó szavai ezek voltak: France, l’armée, tête d’armée, Joséphine -- Franciaország, hadsereg, a hadsereg feje, Joséphine. 

A Historia Regum Britanniae (Britannia királyainak története), mely 1136-ban íródott egy bizonyos Geoffrey of Monmouth nevű középkori angol krónikás által, határozottan említ egy bizonyos Arthur királyt (sőt hosszan emlékezik meg hőstetteiről a Krisztus után 500 körüli időszakban). Ugyanakkor a modern-kori Nyugat-európai történészek közössége egyöntetűen megbízhatatlannak találja az említett legenda-gyűjteményt. Ennek dacára napjainkig tartja magát az általános vélekedés, hogy igenis létezett a britek első nagy királya és egyesítette a betolakodó szászokkal szemben az ősi kelta és brit törzseket. Fővárost alapított Camelotban és meghódoltatta a skótokat, íreket, gallokat, dánokat és norvégokat. Ő volt a brit történelem első igazi nagy hőse.

Arthur király ábrázolása. Forrás: britannica.com

Ami a legenda történelmi időszakát illeti: III.Valentinianus Nyugat-római és II. Theodosius kelet-római császárok idejében járunk a 400 és 450 közötti években, amikor a hajdan óriási Római Birodalom már kettészakadt és nyugati részeit a teljes széthullás fenyegeti. Germán törzsek támadják és hunok rohamozzák, így az uralkodók a távoli provinciák feladása mellett döntenek. A nyugati és keleti vezetők is elrendelik a Brit szigetek elhagyását a római helyőrségek számára, így 410 és 490 között Angliából távoznak a római katonák. A szigeteken apróbb brit-kelta királyságok jönnek létre, melyeket a kontinens felől szászok, északról pedig piktek és skótok fenyegetnek.

Ebben a válságos időben bukkan fel egy tehetséges, életerős és harcokban megedződött brit fiatalember, bizonyos Arthus (Arthur), aki korábban a római légiókban szolgált és szerzett tiszti rendfokozatot magának. Később Arthur a rómaiak távozását követően leszerelt és aggódva figyelte népe fenyegetett helyzetét. A brit királyok azonban összefogást sürgetnek  a betolakodó népek ellen és egy közös hadsereg felállításáról döntenek, melynek élére a harcokban tapasztalatot szerzett Arthurt helyezik.

Forrás: LINK

Ezen a ponton válik ketté legenda és valóság: a legendák szerint ugyanis Arthur dicső csaták egész sorát vívja, mígnem sikeresen kiűzi a szászokat és megalapítja saját királyságát Arthur királyként (valamikor 500 vagy 520 körül). Az élettörténetéről írt monda érdekes legendává lett. Ám a történészek nem találják nyomát 500 és 520 között egy Arthur néven uralkodó királynak vagy bármely más olyan személynek aki egyesítette volna akkoriban a briteket és kiűzte volna onnan a szászokat. A valóságban a szászok sikerrel telepedtek le a Brit szigeteken és a későbbiekben a britekkel összeolvadva alakították Anglia további történelmét.

Ami Arthurt illeti: ha létezett is, egyszerű hadvezérként küzdhetett akkoriban (vélhetően tényleg a betolakodó szászok ellen) ám a sikerre éhező angol történetírás olyan ősi hagyományt "követelt" mely példát állíthatott a későbbi korok angol lovagjai számára és ennek éppen megfelelt Arthur alakja. Így lett karakteréből legendák hőse, az a személy, aki összekötötte az ősi római időket a középkori angol királyságokkal. [Arthur király legendája]Felhasznált anyagok:

• Bogdanov Edit: Arthur király legendája - A történelem nagy rejtélyei. Kossuth Kiadó, 2014.
• Szántó György Tibor: Anglia története. Akkord Kiadó, 2004.

A magyar történelem számtalan sikeres hadvezére között akad egy olyan, aki soha nem szenvedett vereséget a csatatéren, ő Kinizsi Pál (1431-1494), Mátyás király legendás hadvezére.

Kinizsi Pál egy XVIII. századi festményen (Nemzeti Múzeum) Forrás: wikipedia.org

A magyar néphagyomány szerint egy bihari molnár fiaként látta meg a napvilágot 1431-ben (bár születésének pontos éve nem ismert). Később teljes ifjú-korát a közemberek egyszerű életét élve töltötte. Egy másik elmélet szerint a Kinizsiek már a XIII. században nemesi rangra emelkedtek. A bihari ágnak malmai is voltak, innen keletkezhetett az elképzelés, hogy egyszerű molnár-famíliát alkottak. Mindenesetre Kinizsi Pál biztosan sokat segített a családi malomban és a sok munka megedzette: hatalmas termetű és óriási erejű legény lett belőle.

Kinizsi Pál felemelkedéséről Heltai Gáspár, XVI. századi történetíró és lelkész leírásiból tájékozódhatunk, aki azt vetette papírra, hogy Mátyás különleges módon ismerte meg a fiatal embert. Egy vadászat alkalmával vetődött Kinizsi lakhelyének közelébe a kíséretével, amikor megszomjazott. A szálfa termetű Kinizsi azonnal segítségére sietett és száz kilós malomkövet használva tálcának, kínálta meg egy kupa vízzel a királyt.

„ …szép Herkules termetű ember vala, jó eszű és felette nagy erejű. A malomban egyedül felemelte a malomkövet.” /Heltai Gáspár/

Mátyást lenyűgözte ez a hatalmas testi erő (amit vélhetően Kinizsi a lisztes zsákok naphosszat való emelgetésével ért el) és a király eldöntötte, hogy a vállas legényt felveszi katonái közé.

A legendás jelenet és Kinizsi címer: Forrás: LINK, címer: wikibooks.org

Kinizsi Pál első kiképzője Magyar Balázs lett, aki akkoriban Mátyás legkitűnőbb hadvezéreként és a Felvidék kapitányaként vívott ki hírnevet magának.

Kinizsi gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán mert nem csupán legendás testi erővel bírt, de gyorsan is tanult és jó-eszű fiatal emberként hamar elsajátította a különböző fegyvernemek használatát illetve a taktikai sőt stratégiai ismereteket. Szerencséje is volt, mert Mátyás azon kevés magyar uralkodó közé tartozott, aki nem a nemesi származás alapján emelte ki főembereit, hanem kizárólag a rátermettséget nézte. Így Kinizsi néhány esztendő alatt elérte a hadvezéri kinevezést, így aktív részese lehetett már 1468-ban Mátyás morvaországi hadjáratának. Csapataival Spielberg és Olmütz ostromainál harcolt.

Ekkoriban Mátyás legfőbb célja a cseh trón megkaparintása volt, amihez előbb Morvaországot kellett legyőznie. Kinizsi a morva-cseh-lengyel hadjáratokban szerzett magának először országos sőt európai hírnevet, amikor 1474-ben felmentette Mátyás király Boroszló várába szorult hadát azzal, hogy lovashadával elvágta az ostromlók utánpótlási vonalait és egészen Krakkóig prédálta fel a vidéket. Később, 1477-ben Kinizsi vezette az Ausztria elleni magyar hadjáratokat is, III. Frigyest békekötésre kényszerítve.

Kinizsi legnagyobb diadalát az 1479-es Kenyérmezőnél megvívott csatájában aratta, ahol az Erdélyre támadó törököket leckéztette meg. Ali pasa, ruméliai beglerbég mintegy 60 ezres haddal támadt Magyarországra a Kárpátokon keresztül, Erdélyre zúdulva. Két hadvezér indult megállítására: Báthory István (erdélyi vajda) és Kinizsi Pál (főkapitány). Először Báthory ütközött meg az oszmánokkal, de vesztésre állt, amikor megjelent a csatatéren Kinizsi nehézlovassága és eldöntötte a harcot. Heltai Gáspár úgy emlékezett meg a csatáról, hogy Kinizsi két karddal a kezében harcolt.

.. Valamely felé fordul vala, mind levágja a törököket és rakva vala mind a két keze vérrel. És erős kiáltással bátorítja vala az adakozókat és nódítja vala őket a viadalra.”

A kenyérmezei csata fényes magyar győzelem lett, 30 ezer török maradt holtan a csatatéren. Kinizsi innentől már európai hírnévre tett szert, még nagyobb seregeket vezetett és Mátyás legfőbb hadvezérévé vált. 1480-ban 30 ezres haddal támadta a törököt Szerbiában majd 1481-ben és 1484-ben a Balkán északi részein hadakozott, felmentve például Szendrőt, majd Temesvárt.

A nagyvázsonyi Kinizsi-vár régen és ma. Forrás: mandiner.hu és varleso.hu.

Rengeteg sikere miatt Mátyás elhalmozta kitüntetésekkel Kinizsit: megkapta jutalmul a nagyvázsonyi várat, ahol boldogan élhetett feleségével, Magyar Balázs gyönyörű lányával, Benignával. Később megkapta a temesi ispán kinevezést és ő lehetett az úgynevezett "alsó részek főkapitánya" és 10 vármegye haderejének parancsnoka. Mindezen címekhez bárói rang dukált, amit Kinizsi megtisztelve vett át a királytól.

Mátyás halálát követően is megmaradt Kinizsi országos megbecsültsége, ő akadályozta meg például, hogy az elhunyt király törvénytelen fia, Corvin János magával vigye és ellopja az országból a Szent Koronát és Mátyás kincseit. A Tolna megyei Csontmező mellett 1490 július 4-én legyőzte Corvin János hadát és visszavitette a nemzeti vagyontárgyakat.

Utolsó éveiben Kinizsi II. Ulászlót szolgálva harcolt a délvidéki török betörések ellen, amiért 1491-ben elnyerte az országbírói méltóságot. Egy hadjáraton élte az agyvérzés 1494 november 24-én. Halálával történelmünk legsikeresebb hadvezére távozott az élők sorából.

[Törpe Minoritas]

Zűrzavaros időkben, kerek 50 esztendőn keresztül ült a Magyar Királyság trónján Luxemburgi Zsigmond 1387 és 1437 között, mely idő alatt más címeket is birtokolt (különböző évektől kezdődően), így volt német király (1411-től), cseh király (1419-től) és Német-római császár is (1433-tól).

A kép forrása: regiritka.oszk.hu

Zsigmond trónra kerülése a Magyar Királyságban éppen a bárói ligák harca közepette történt, hiszen Nagy Lajos fiú utód nélkül tért a másvilágra, ami néhány évnyi zűrzavart okozott az országban. Nagy Lajost 1382-ben idősebbik lánya Anjou Mária követte a trónon (jogi fiúsítást követően), ám a ligák szabályos háborút vívtak azért, hogy kinek a jelöltje vehesse őt el feleségül. (Hiszen Mária leendő férje valódi uralkodóként léphetett fel Magyar-honban.) Először a Garai - Cillei liga jelöltje, Luxemburgi Zsigmond neve merült fel. Zsigmond Magyarországra is érkezett, majd 1385 november 1-én elvette Máriát, így biztosítva uralmát. Csakhogy közben a Horváti liga jelöltje Durazzói Anjou Károly (Kis Károly) is trónkövetelő lett, lemondásra kényszerítette Máriát és 1385 december 31-én magyar királlyá koronáztatta magát. Uralma nem tartott sokáig: Erzsébet és Garai nádor összeesküvést szőttek ellene és meggyilkoltatták. Válaszul a Horváti liga által birtokolt délvidék fellázadt és az odaérkező Erzsébetet illetve Máriát jelöltjük megöléséért elfogták. A fogságban meghalt az anyakirályné (Mária szeme láttára fojtották meg)

Közben Zsigmond társuralkodóvá lett (1387 március 31-én) és gondoskodott felesége kiszabadításáról (a velencei flotta mentette ki Máriát a Horvátiak börtönéből). A királyi pár, Mária és Zsigmond 1395-ig közösen uralkodtak, ám Mária halála után Zsigmond egyedüli uralma már ellenérzéseket szült egyes bárói csoportokban. A Kanizsai Liga 1401-ben az esztergomi érsek (Kanizsai János) vezetésével fellázadt Zsigmond ellen és Budán elfogták a királyt. Válaszul Garai Miklós nádor közbelépett, kiszabadította Zsigmondot és saját várába vitette (Siklósra), látszólag védelmezve őt, ám valójában alkura kényszerítette: csak akkor engedi el és hagyja uralkodni Magyarországon, ha elfogadja, hogy a Garai - Cillei ligával közösen kormányoz és ennek megpecsételéseként elveszi feleségül Cillei Borbálát (Mária 1396-ban halt meg). Az alku működött: Zsigmond még 1401-ben eljegyezte Borbálát (házasságra 1405-ben léptek). Később az ebből a frigyből született Erzsébet férjeként kerül majd az első Habsburg a magyar trónra (II. Albert) 1437-ben (Zsigmond halála után).

Zsigmond császárrá koronázása. Reliefkép Szent Péter templomának érckapuján Rómában. Forrás: Arcanum

Zsigmond az 1401-es alkut követően a ligákkal kiegyezve, a Garaiak és Cilleiek támogatásával állt Magyarország élén. Létrehozta a Sárkány Lovagrendet hívei és kegyencei számára, majd megerősítette saját, királyi hadát a telekkatonaság újbóli bevezetésével. Ez alapján minden nemes köteles volt jobbágytelkei után egy felfegyverzett lovaskatonát adni a király hadába. Bevezette a tetszvényjogot is (placetum regium), mely királyi jóváhagyáshoz kötötte a főpapok kinevezését és beiktatását. Fontosak voltak 1405-ös városi decrétumai, melyek jelentős kiváltságokat adtak a magyar városoknak (pl saját bíróik hatáskörét és önrendelkezésüket illetően) és egy időre elhárította a parasztfelkelések veszélyét is, amikor némi egyezkedést és engedmény-biztosítást követően (Kolozsmonostori egyezmény) leverte a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelést. A súlyos harcok Erdélyt érintették leginkább, így az 1437-es Kápolnai Unió rendezte a tartomány jövőbeni státuszát is: Erdélyben az ügyek intézésében a mindenkori magyar király mellett a három kiváltságos nemzet: a székely, magyar és szász lett csak illetékes.

Zsigmond külpolitikáját illetően is történelmünk kulcsfigurája lett: a török fenyegetéssel szemben (mely Nagy Lajos korától a Balkánon alakult ki) előbb az ütközőállamok rendszerét hozta létre (hűséges államokból illetve bánságokból, majd elrendelte egy erős déli végvári vonal kiépítését is, a Havasalföldi határtól egészen az Adriáig.

A kép forrása: mohacs-csata.hu

A vonal 126 éven keresztül (1400-tól 1526-ig a mohácsi vészig) védelmezte a Magyar Királyságot a törökökkel szemben. Bár az 1396-os támadó hadjárata Nikápolynál kudarccal végződött (a francia lovagok engedetlensége miatt), az oszmánok nem tudták kihasználni győzelmüket. Ennek oka a váratlanul felbukkanó és őket hátba-támadó ázsiai mongol sereg volt (Timur Lenk vezetésével) mely romba döntötte a Török Birodalom városait.

Végül kiemelésre méltó, hogy Luxemburgi Zsigmond német-római császárként is jelentős szerepet töltött be Európa történelmében. Először is felszámolta a nyugati egyházszakadást és elérte hogy a sok viszály után végre újra egyetlen hivatalos pápa legyen (mégpedig Rómában), másrészt leszámolt a huszitizmussal és leverte a cseh husziták mozgalmát. (Husz János cseh prédikátor követői a katolikus egyház megújítását és egy új vallási irányzat megteremtését akarták elérni a birodalmi egyház és a császárság meggyengítése árán illetve Csehország függetlenedésének kiharcolásával.)

Zsigmond fél évszázados uralma megerősítette a középkor Magyar Királyságot, újabb jogokhoz juttatta a városokat és a magyarországi polgárságot, megteremtette a törökkel szembeni hatékony védekezés eszközeit (déli végvárakat, ütközőállamokat) és egy vallási kérdésekben kiegyensúlyozottabb Európát hagyott örökül utódaira.

[Törpe minoritas]

A német-római császári cím birtokosa a kontinens leghatalmasabb vezetői közé tartozott már X. századtól kezdődően. (A Német-római Császárság 962-ben jött létre I. Ottó által.) A császárok tisztában is voltak óriási befolyásukkal Európában, olyannyira, hogy elkezdtek egyházi ügyekben is jogot formálni maguknak a legfontosabb kérdések eldöntésére. Így az 1056-ban hatalomra került IV. Henrik császár például már maga nevezte ki a birodalom püspökeit, sőt végső döntnök kívánt lenni a mindenkori pápa megválasztásában is. Bár az egyházi ügyekben a császárok korábban is komoly befolyással bírtak, ezúttal a 973-ban pontifikátusát megkezdő VII. Gergely pápa ellenállt a tendenciának.

A könyörgő császár, August von Weyden műve. Forrás: cpictures.homes

Az új pápa komoly reformokat vezetett be: a cölibátus komolyan-vételén és az egyházi tisztségek megvásárlásának tiltásán túl (amit szimóniának neveztek) az 1075-ös Dictatus papae nevű bullájában törvénybe iktatta, hogy a pápák joga az európai főpapok kinevezése illetve a pápák bármikor leválthatják a császárokat is. IV. Henrik azonnal tiltakozott a döntés ellen és a Wormsban összehívott gyűlésen bejelentette, hogy megfosztja hatalmától VII. Gergelyt. A pápa azonban nem hagyta magát: az 1076-os római böjti zsinaton kiátkozta a császárt.

A kiátkozás büntetése (latinul: excommunicatio) ekkoriban nagyon súlyos következményekkel járó döntés volt, hiszen gyakorlatilag törvényen-kívülinek bélyegezte azt, akit az egyház büntetni kívánt. Az illető felé nem kellett többé teljesíteni a feudális kötelezettségeket sőt szabadon és büntetlenül megölhetővé vált. Uralkodók esetében korábban soha nem alkalmazták ezt a büntetést, így addig senki nem tudta mit jelentene, ha egy császárt közösítenének ki. A válasz azonban hamar megérkezett: IV. Henrik a kiközösítését követően nem tudott hatni a német fejedelmekre, akik kijelentették, hogy a császár trónfosztott, így nem kell követniük őt a harcokba (például az akkoriban lázadó szászok ellen). Ezen túlmenően a német fejedelmek egy része ellenkirályt is talált, Sváb Rudolf személyében, így küszöbön állt a császár hatalom-fosztása, ha fennmarad a kiközösítés. IV. Henrik semmit sem tehetett, azaz egy valamit igen: elmehetett könyörögni a pápához, hogy vonja vissza a kiközösítést.

A császár meghátrálása az Észak-itália Canossa váránál tett úgynevezett Canossa-járásban nyilvánult meg 1077 január 28-án, amikor IV. Henrik három napon keresztül várta, hogy VII. Gergely fogadja őt.

Canossa vára napjainkban Párma közelében. Forrás: viaggiamo.it

A német-római uralkodó fedetlen főben, vezeklőruhában, megalázkodva volt kénytelen a pápa döntésére várnia (már ha császár akart maradni). Ugyanakkor a pápa sem várathatta örökké a megalázott császárt, hiszen a kereszténység egyik legfőbb alapelve még őt is bűnbocsánatra kötelezte a megbánó bűnös irányába. Így végül megtörtént a kiközösítés feloldása, IV. Henrik császár maradhatott és hazatérhetett trónjára.

Ám a megaláztatás dühöt szült IV. Henrikben és visszavágást tervezett: 1081-ben seregeivel megtámadta a pápai székhelyet: Rómát, elűzte VII. Gergelyt (aki száműzetésben halt meg 4 évvel később) és III. Kelemen személyében új pápa tehette fejére a diadémot. A konfliktussal további invesztitúra háborúk kezdődtek és a pápaság - császárság küzdelme még hosszú évtizedekig eltartott és a középkor egyik legjelentősebb össz-európai konfliktusává nőtte ki magát.

IV. Henrik császár. Forrás: onthisday.com

Végül a wormsi konkordátum kiadásával (1122) ugyan kiegyezett egymással a világi és egyházi hatalom, de VII. Gergely által kiadott Dictatus papae lényegi része érvényben maradt: a főpapokat a pápa nevezhette ki (csak a világi javakba beiktatás maradt császári jog). A pápaság fénykora a keresztes háborúk végéig (XIII. század végéig) megtartotta Krisztus földi helytartójának különleges hatalmát Európa felett. [Törpe Minoritas]

Történelmünk ötvennél is több magyar uralkodója között találunk hódító, országépítő és hivatalnok királyokat is, de igazán jelentős konszolidáló, stabilitást kialakító koronás főből bizony kevés akad. Az egyik ilyen Károly Róbert (I. Károly) volt, aki a XIV. század elején 1308 és 1342 között ült hazánk trónján.

Károly Róbert. Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum

Károly Róbert a francia uralkodóház (Capet-dinasztia) oldalágából származott, mely oldalág VIII. Lajos (1223-1226) ifjabb gyermeke, Anjou Károly révén jött létre, amikor a franciaországi Anjou tartományt örök-birtokul kapta (afféle kárpótlásul, amiért nem ő, hanem testvére ülhetett a francia trónra). Innentől leszármazottai már az Anjou családnevet használták és egyre nagyobb európai befolyásra tettek szert. Még 1264-ben kaparintották meg például a pápától (befolyással, pénzzel, ügyes diplomáciával) a Nápolyi Királyságot, mely aztán közel két évszázadon keresztül, egészen 1435-ig maradt az Anjouk kezén. A család azonban nem állt meg itt: a már említett, dinasztia-alapító Anjou Károly dédunokája, Károly Róbert 1301-ben, az Árpád-ház kihalásakor a magyar trón megszerzését tűzte ki céljául. Hivatkozási alapja ehhez az volt, hogy nagyapja beházasodott az Árpád-házba (V. István lányát, Máriát vette el).

Károly Róbert útja azonban a magyar trónig meglehetősen rögös volt: előbb európai riválisait kellett kiszorítania (a szintén magyar trónra áhítozó Premysl Vencelt és a bajor Wittelsbach Ottót), majd a magyar koronázási szokások szerint (Székesfehérvárott, az esztergomi érsek által és csakis a Szent Koronával) alá kellett vetnie magát a uralkodóvá avatás szertartásának. Háromszor is sor kerül erre 1301-ben, 1308-ban és végül 1310-ben is, mire minden a hagyományok és előírások szerint zajlott.

Károly Róbert trónra kerülésének harmadik fontos feltétele (a riválisok legyőzése és a koronázások mellett) a helyi tartományurak megregulázása volt. Ekkoriban ugyanis teljes magyar országrészek felett afféle kiskirályokként uralkodtak a legnagyobb befolyással bíró főurak. Ilyen volt Csák Máté (a Nyugat-Felvidék ura), az Aba család (Kelet-Felvidéken) és például a dunántúli Kőszegiek vagy a délvidéki Babonicsok, Frangepánok.

A térkép forrása: wikipedia

A tartományurak közül elsőként az Abákat győzte le Károly Róbert, mégpedig 1312-ben a Rozgonyi csatában ahol az Abákkal harcban álló Kassa városa mellé állt hadával. Innentől kezdődően évtizedeken keresztül folyt a tartományúri hatalom visszaszorítása, de uralma második felére sikeresen elérte, hogy a Magyar Királyságban újra legyen erős központi hatalom (a saját kezébe összpontosítva azt).

Belpolitikájában a kincstár megtöltését, a hadsereg megerősítését egy új, hozzá lojális főnemesi réteg kialakítását és a királyi birtokok - várak számának megnövelését tartotta szem előtt. Uralkodása alatt összesen 100 vár került vissza újra uralkodói kézbe és királyi birtokok aránya is jelentősen megugrott. A kapuadó és harmincadvám révén újra komoly bevételi forráshoz jutott a királyi udvar, az urbura átalakításával pedig a magyar nemesség érdekeltté vált az aranylelőhelyek felkutatásában. Az utóbbi intézkedés (mely a földesurak kezén hagyta a kitermelt nemesfém egyharmadát) lehetővé vált az aranypénz-verés Magyarországon.

Az aranyforint egyik oldalán a francia uralkodóház liliomja látható (a Capetingek szimbóluma), mely egyben firenzei motívum is, másik oldalán pedig Keresztelő Szent János képe vehető ki.

Aranyforint. Forrás: wikibooks.org

Bár Károly Róbert uralkodásához kudarcok is kapcsolódtak: mint a posadai vereség (ahol Havasalföld megverte hadait így a terület teljesen elszakadhatott a magyar érdekszférától) közel 4 évtizedes uralkodása egyértelműen stabilizálta sőt megerősítette a középkori Magyar Királyságot, mely regionális nagyhatalommá vált Közép-Európában. A francia családból származó Károly Róbert magyarországi népszerűsége nem ismert, de ennek megosztottságát jelzi, az ellene megkísérelt merénylet 1330 tavaszán, amikor egy főúr, bizonyos Zách Felicián személyes okból kardot rántott a királyra.

Ami Károly Róbert utódlás-politikáját illeti: mindkét fiát trónra szánta: Lajost az idősebbiket (a későbbi Nagy Lajos királyunkat) a lengyel-magyar trónra (hiszen lengyel felesége révén erre valóban volt lehetősége) kisebbik fiát Endrét pedig a nápolyi trónra. Bár Lajos valóban perszonálunióban uralhatta a lengyel - magyar közös államot, Endre nápolyi uralma már az elején kútba esett a fiatalember meggyilkolásával (melynek elkövetését a felesége körüli hatalmi csoportosulásnak tulajdonítják). Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó egyik utolsó fontos gazdasági kezdeményezése volt, mely összekötötte a cseh-lengyel-magyar érdekeket Bécs ellensúlyozására. [Törpe Minoritas]