Történelmünk ötvennél is több magyar uralkodója között találunk hódító, országépítő és hivatalnok királyokat is, de igazán jelentős konszolidáló, stabilitást kialakító koronás főből bizony kevés akad. Az egyik ilyen Károly Róbert (I. Károly) volt, aki a XIV. század elején 1308 és 1342 között ült hazánk trónján.

Károly Róbert. Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum

Károly Róbert a francia uralkodóház (Capet-dinasztia) oldalágából származott, mely oldalág VIII. Lajos (1223-1226) ifjabb gyermeke, Anjou Károly révén jött létre, amikor a franciaországi Anjou tartományt örök-birtokul kapta (afféle kárpótlásul, amiért nem ő, hanem testvére ülhetett a francia trónra). Innentől leszármazottai már az Anjou családnevet használták és egyre nagyobb európai befolyásra tettek szert. Még 1264-ben kaparintották meg például a pápától (befolyással, pénzzel, ügyes diplomáciával) a Nápolyi Királyságot, mely aztán közel két évszázadon keresztül, egészen 1435-ig maradt az Anjouk kezén. A család azonban nem állt meg itt: a már említett, dinasztia-alapító Anjou Károly dédunokája, Károly Róbert 1301-ben, az Árpád-ház kihalásakor a magyar trón megszerzését tűzte ki céljául. Hivatkozási alapja ehhez az volt, hogy nagyapja beházasodott az Árpád-házba (V. István lányát, Máriát vette el).

Károly Róbert útja azonban a magyar trónig meglehetősen rögös volt: előbb európai riválisait kellett kiszorítania (a szintén magyar trónra áhítozó Premysl Vencelt és a bajor Wittelsbach Ottót), majd a magyar koronázási szokások szerint (Székesfehérvárott, az esztergomi érsek által és csakis a Szent Koronával) alá kellett vetnie magát a uralkodóvá avatás szertartásának. Háromszor is sor kerül erre 1301-ben, 1308-ban és végül 1310-ben is, mire minden a hagyományok és előírások szerint zajlott.

Károly Róbert trónra kerülésének harmadik fontos feltétele (a riválisok legyőzése és a koronázások mellett) a helyi tartományurak megregulázása volt. Ekkoriban ugyanis teljes magyar országrészek felett afféle kiskirályokként uralkodtak a legnagyobb befolyással bíró főurak. Ilyen volt Csák Máté (a Nyugat-Felvidék ura), az Aba család (Kelet-Felvidéken) és például a dunántúli Kőszegiek vagy a délvidéki Babonicsok, Frangepánok.

A térkép forrása: wikipedia

A tartományurak közül elsőként az Abákat győzte le Károly Róbert, mégpedig 1312-ben a Rozgonyi csatában ahol az Abákkal harcban álló Kassa városa mellé állt hadával. Innentől kezdődően évtizedeken keresztül folyt a tartományúri hatalom visszaszorítása, de uralma második felére sikeresen elérte, hogy a Magyar Királyságban újra legyen erős központi hatalom (a saját kezébe összpontosítva azt).

Belpolitikájában a kincstár megtöltését, a hadsereg megerősítését egy új, hozzá lojális főnemesi réteg kialakítását és a királyi birtokok - várak számának megnövelését tartotta szem előtt. Uralkodása alatt összesen 100 vár került vissza újra uralkodói kézbe és királyi birtokok aránya is jelentősen megugrott. A kapuadó és harmincadvám révén újra komoly bevételi forráshoz jutott a királyi udvar, az urbura átalakításával pedig a magyar nemesség érdekeltté vált az aranylelőhelyek felkutatásában. Az utóbbi intézkedés (mely a földesurak kezén hagyta a kitermelt nemesfém egyharmadát) lehetővé vált az aranypénz-verés Magyarországon.

Az aranyforint egyik oldalán a francia uralkodóház liliomja látható (a Capetingek szimbóluma), mely egyben firenzei motívum is, másik oldalán pedig Keresztelő Szent János képe vehető ki.

Aranyforint. Forrás: wikibooks.org

Bár Károly Róbert uralkodásához kudarcok is kapcsolódtak: mint a posadai vereség (ahol Havasalföld megverte hadait így a terület teljesen elszakadhatott a magyar érdekszférától) közel 4 évtizedes uralkodása egyértelműen stabilizálta sőt megerősítette a középkori Magyar Királyságot, mely regionális nagyhatalommá vált Közép-Európában. A francia családból származó Károly Róbert magyarországi népszerűsége nem ismert, de ennek megosztottságát jelzi, az ellene megkísérelt merénylet 1330 tavaszán, amikor egy főúr, bizonyos Zách Felicián személyes okból kardot rántott a királyra.

Ami Károly Róbert utódlás-politikáját illeti: mindkét fiát trónra szánta: Lajost az idősebbiket (a későbbi Nagy Lajos királyunkat) a lengyel-magyar trónra (hiszen lengyel felesége révén erre valóban volt lehetősége) kisebbik fiát Endrét pedig a nápolyi trónra. Bár Lajos valóban perszonálunióban uralhatta a lengyel - magyar közös államot, Endre nápolyi uralma már az elején kútba esett a fiatalember meggyilkolásával (melynek elkövetését a felesége körüli hatalmi csoportosulásnak tulajdonítják). Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó egyik utolsó fontos gazdasági kezdeményezése volt, mely összekötötte a cseh-lengyel-magyar érdekeket Bécs ellensúlyozására. [Törpe Minoritas]