A német-római császári cím birtokosa a kontinens leghatalmasabb vezetői közé tartozott már X. századtól kezdődően. (A Német-római Császárság 962-ben jött létre I. Ottó által.) A császárok tisztában is voltak óriási befolyásukkal Európában, olyannyira, hogy elkezdtek egyházi ügyekben is jogot formálni maguknak a legfontosabb kérdések eldöntésére. Így az 1056-ban hatalomra került IV. Henrik császár például már maga nevezte ki a birodalom püspökeit, sőt végső döntnök kívánt lenni a mindenkori pápa megválasztásában is. Bár az egyházi ügyekben a császárok korábban is komoly befolyással bírtak, ezúttal a 973-ban pontifikátusát megkezdő VII. Gergely pápa ellenállt a tendenciának.

A könyörgő császár, August von Weyden műve. Forrás: cpictures.homes

Az új pápa komoly reformokat vezetett be: a cölibátus komolyan-vételén és az egyházi tisztségek megvásárlásának tiltásán túl (amit szimóniának neveztek) az 1075-ös Dictatus papae nevű bullájában törvénybe iktatta, hogy a pápák joga az európai főpapok kinevezése illetve a pápák bármikor leválthatják a császárokat is. IV. Henrik azonnal tiltakozott a döntés ellen és a Wormsban összehívott gyűlésen bejelentette, hogy megfosztja hatalmától VII. Gergelyt. A pápa azonban nem hagyta magát: az 1076-os római böjti zsinaton kiátkozta a császárt.

A kiátkozás büntetése (latinul: excommunicatio) ekkoriban nagyon súlyos következményekkel járó döntés volt, hiszen gyakorlatilag törvényen-kívülinek bélyegezte azt, akit az egyház büntetni kívánt. Az illető felé nem kellett többé teljesíteni a feudális kötelezettségeket sőt szabadon és büntetlenül megölhetővé vált. Uralkodók esetében korábban soha nem alkalmazták ezt a büntetést, így addig senki nem tudta mit jelentene, ha egy császárt közösítenének ki. A válasz azonban hamar megérkezett: IV. Henrik a kiközösítését követően nem tudott hatni a német fejedelmekre, akik kijelentették, hogy a császár trónfosztott, így nem kell követniük őt a harcokba (például az akkoriban lázadó szászok ellen). Ezen túlmenően a német fejedelmek egy része ellenkirályt is talált, Sváb Rudolf személyében, így küszöbön állt a császár hatalom-fosztása, ha fennmarad a kiközösítés. IV. Henrik semmit sem tehetett, azaz egy valamit igen: elmehetett könyörögni a pápához, hogy vonja vissza a kiközösítést.

A császár meghátrálása az Észak-itália Canossa váránál tett úgynevezett Canossa-járásban nyilvánult meg 1077 január 28-án, amikor IV. Henrik három napon keresztül várta, hogy VII. Gergely fogadja őt.

Canossa vára napjainkban Párma közelében. Forrás: viaggiamo.it

A német-római uralkodó fedetlen főben, vezeklőruhában, megalázkodva volt kénytelen a pápa döntésére várnia (már ha császár akart maradni). Ugyanakkor a pápa sem várathatta örökké a megalázott császárt, hiszen a kereszténység egyik legfőbb alapelve még őt is bűnbocsánatra kötelezte a megbánó bűnös irányába. Így végül megtörtént a kiközösítés feloldása, IV. Henrik császár maradhatott és hazatérhetett trónjára.

Ám a megaláztatás dühöt szült IV. Henrikben és visszavágást tervezett: 1081-ben seregeivel megtámadta a pápai székhelyet: Rómát, elűzte VII. Gergelyt (aki száműzetésben halt meg 4 évvel később) és III. Kelemen személyében új pápa tehette fejére a diadémot. A konfliktussal további invesztitúra háborúk kezdődtek és a pápaság - császárság küzdelme még hosszú évtizedekig eltartott és a középkor egyik legjelentősebb össz-európai konfliktusává nőtte ki magát.

IV. Henrik császár. Forrás: onthisday.com

Végül a wormsi konkordátum kiadásával (1122) ugyan kiegyezett egymással a világi és egyházi hatalom, de VII. Gergely által kiadott Dictatus papae lényegi része érvényben maradt: a főpapokat a pápa nevezhette ki (csak a világi javakba beiktatás maradt császári jog). A pápaság fénykora a keresztes háborúk végéig (XIII. század végéig) megtartotta Krisztus földi helytartójának különleges hatalmát Európa felett. [Törpe Minoritas]