A Historia Regum Britanniae (Britannia királyainak története), mely 1136-ban íródott egy bizonyos Geoffrey of Monmouth nevű középkori angol krónikás által, határozottan említ egy bizonyos Arthur királyt (sőt hosszan emlékezik meg hőstetteiről a Krisztus után 500 körüli időszakban). Ugyanakkor a modern-kori Nyugat-európai történészek közössége egyöntetűen megbízhatatlannak találja az említett legenda-gyűjteményt. Ennek dacára napjainkig tartja magát az általános vélekedés, hogy igenis létezett a britek első nagy királya és egyesítette a betolakodó szászokkal szemben az ősi kelta és brit törzseket. Fővárost alapított Camelotban és meghódoltatta a skótokat, íreket, gallokat, dánokat és norvégokat. Ő volt a brit történelem első igazi nagy hőse.

Arthur király ábrázolása. Forrás: britannica.com

Ami a legenda történelmi időszakát illeti: III.Valentinianus Nyugat-római és II. Theodosius kelet-római császárok idejében járunk a 400 és 450 közötti években, amikor a hajdan óriási Római Birodalom már kettészakadt és nyugati részeit a teljes széthullás fenyegeti. Germán törzsek támadják és hunok rohamozzák, így az uralkodók a távoli provinciák feladása mellett döntenek. A nyugati és keleti vezetők is elrendelik a Brit szigetek elhagyását a római helyőrségek számára, így 410 és 490 között Angliából távoznak a római katonák. A szigeteken apróbb brit-kelta királyságok jönnek létre, melyeket a kontinens felől szászok, északról pedig piktek és skótok fenyegetnek.

Ebben a válságos időben bukkan fel egy tehetséges, életerős és harcokban megedződött brit fiatalember, bizonyos Arthus (Arthur), aki korábban a római légiókban szolgált és szerzett tiszti rendfokozatot magának. Később Arthur a rómaiak távozását követően leszerelt és aggódva figyelte népe fenyegetett helyzetét. A brit királyok azonban összefogást sürgetnek  a betolakodó népek ellen és egy közös hadsereg felállításáról döntenek, melynek élére a harcokban tapasztalatot szerzett Arthurt helyezik.

Forrás: LINK

Ezen a ponton válik ketté legenda és valóság: a legendák szerint ugyanis Arthur dicső csaták egész sorát vívja, mígnem sikeresen kiűzi a szászokat és megalapítja saját királyságát Arthur királyként (valamikor 500 vagy 520 körül). Az élettörténetéről írt monda érdekes legendává lett. Ám a történészek nem találják nyomát 500 és 520 között egy Arthur néven uralkodó királynak vagy bármely más olyan személynek aki egyesítette volna akkoriban a briteket és kiűzte volna onnan a szászokat. A valóságban a szászok sikerrel telepedtek le a Brit szigeteken és a későbbiekben a britekkel összeolvadva alakították Anglia további történelmét.

Ami Arthurt illeti: ha létezett is, egyszerű hadvezérként küzdhetett akkoriban (vélhetően tényleg a betolakodó szászok ellen) ám a sikerre éhező angol történetírás olyan ősi hagyományt "követelt" mely példát állíthatott a későbbi korok angol lovagjai számára és ennek éppen megfelelt Arthur alakja. Így lett karakteréből legendák hőse, az a személy, aki összekötötte az ősi római időket a középkori angol királyságokkal. [Arthur király legendája]Felhasznált anyagok:

• Bogdanov Edit: Arthur király legendája - A történelem nagy rejtélyei. Kossuth Kiadó, 2014.
• Szántó György Tibor: Anglia története. Akkord Kiadó, 2004.

A magyar történelem számtalan sikeres hadvezére között akad egy olyan, aki soha nem szenvedett vereséget a csatatéren, ő Kinizsi Pál (1431-1494), Mátyás király legendás hadvezére.

Kinizsi Pál egy XVIII. századi festményen (Nemzeti Múzeum) Forrás: wikipedia.org

A magyar néphagyomány szerint egy bihari molnár fiaként látta meg a napvilágot 1431-ben (bár születésének pontos éve nem ismert). Később teljes ifjú-korát a közemberek egyszerű életét élve töltötte. Egy másik elmélet szerint a Kinizsiek már a XIII. században nemesi rangra emelkedtek. A bihari ágnak malmai is voltak, innen keletkezhetett az elképzelés, hogy egyszerű molnár-famíliát alkottak. Mindenesetre Kinizsi Pál biztosan sokat segített a családi malomban és a sok munka megedzette: hatalmas termetű és óriási erejű legény lett belőle.

Kinizsi Pál felemelkedéséről Heltai Gáspár, XVI. századi történetíró és lelkész leírásiból tájékozódhatunk, aki azt vetette papírra, hogy Mátyás különleges módon ismerte meg a fiatal embert. Egy vadászat alkalmával vetődött Kinizsi lakhelyének közelébe a kíséretével, amikor megszomjazott. A szálfa termetű Kinizsi azonnal segítségére sietett és száz kilós malomkövet használva tálcának, kínálta meg egy kupa vízzel a királyt.

„ …szép Herkules termetű ember vala, jó eszű és felette nagy erejű. A malomban egyedül felemelte a malomkövet.” /Heltai Gáspár/

Mátyást lenyűgözte ez a hatalmas testi erő (amit vélhetően Kinizsi a lisztes zsákok naphosszat való emelgetésével ért el) és a király eldöntötte, hogy a vállas legényt felveszi katonái közé.

A legendás jelenet és Kinizsi címer: Forrás: LINK, címer: wikibooks.org

Kinizsi Pál első kiképzője Magyar Balázs lett, aki akkoriban Mátyás legkitűnőbb hadvezéreként és a Felvidék kapitányaként vívott ki hírnevet magának.

Kinizsi gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán mert nem csupán legendás testi erővel bírt, de gyorsan is tanult és jó-eszű fiatal emberként hamar elsajátította a különböző fegyvernemek használatát illetve a taktikai sőt stratégiai ismereteket. Szerencséje is volt, mert Mátyás azon kevés magyar uralkodó közé tartozott, aki nem a nemesi származás alapján emelte ki főembereit, hanem kizárólag a rátermettséget nézte. Így Kinizsi néhány esztendő alatt elérte a hadvezéri kinevezést, így aktív részese lehetett már 1468-ban Mátyás morvaországi hadjáratának. Csapataival Spielberg és Olmütz ostromainál harcolt.

Ekkoriban Mátyás legfőbb célja a cseh trón megkaparintása volt, amihez előbb Morvaországot kellett legyőznie. Kinizsi a morva-cseh-lengyel hadjáratokban szerzett magának először országos sőt európai hírnevet, amikor 1474-ben felmentette Mátyás király Boroszló várába szorult hadát azzal, hogy lovashadával elvágta az ostromlók utánpótlási vonalait és egészen Krakkóig prédálta fel a vidéket. Később, 1477-ben Kinizsi vezette az Ausztria elleni magyar hadjáratokat is, III. Frigyest békekötésre kényszerítve.

Kinizsi legnagyobb diadalát az 1479-es Kenyérmezőnél megvívott csatájában aratta, ahol az Erdélyre támadó törököket leckéztette meg. Ali pasa, ruméliai beglerbég mintegy 60 ezres haddal támadt Magyarországra a Kárpátokon keresztül, Erdélyre zúdulva. Két hadvezér indult megállítására: Báthory István (erdélyi vajda) és Kinizsi Pál (főkapitány). Először Báthory ütközött meg az oszmánokkal, de vesztésre állt, amikor megjelent a csatatéren Kinizsi nehézlovassága és eldöntötte a harcot. Heltai Gáspár úgy emlékezett meg a csatáról, hogy Kinizsi két karddal a kezében harcolt.

.. Valamely felé fordul vala, mind levágja a törököket és rakva vala mind a két keze vérrel. És erős kiáltással bátorítja vala az adakozókat és nódítja vala őket a viadalra.”

A kenyérmezei csata fényes magyar győzelem lett, 30 ezer török maradt holtan a csatatéren. Kinizsi innentől már európai hírnévre tett szert, még nagyobb seregeket vezetett és Mátyás legfőbb hadvezérévé vált. 1480-ban 30 ezres haddal támadta a törököt Szerbiában majd 1481-ben és 1484-ben a Balkán északi részein hadakozott, felmentve például Szendrőt, majd Temesvárt.

A nagyvázsonyi Kinizsi-vár régen és ma. Forrás: mandiner.hu és varleso.hu.

Rengeteg sikere miatt Mátyás elhalmozta kitüntetésekkel Kinizsit: megkapta jutalmul a nagyvázsonyi várat, ahol boldogan élhetett feleségével, Magyar Balázs gyönyörű lányával, Benignával. Később megkapta a temesi ispán kinevezést és ő lehetett az úgynevezett "alsó részek főkapitánya" és 10 vármegye haderejének parancsnoka. Mindezen címekhez bárói rang dukált, amit Kinizsi megtisztelve vett át a királytól.

Mátyás halálát követően is megmaradt Kinizsi országos megbecsültsége, ő akadályozta meg például, hogy az elhunyt király törvénytelen fia, Corvin János magával vigye és ellopja az országból a Szent Koronát és Mátyás kincseit. A Tolna megyei Csontmező mellett 1490 július 4-én legyőzte Corvin János hadát és visszavitette a nemzeti vagyontárgyakat.

Utolsó éveiben Kinizsi II. Ulászlót szolgálva harcolt a délvidéki török betörések ellen, amiért 1491-ben elnyerte az országbírói méltóságot. Egy hadjáraton élte az agyvérzés 1494 november 24-én. Halálával történelmünk legsikeresebb hadvezére távozott az élők sorából.

[Törpe Minoritas]

Zűrzavaros időkben, kerek 50 esztendőn keresztül ült a Magyar Királyság trónján Luxemburgi Zsigmond 1387 és 1437 között, mely idő alatt más címeket is birtokolt (különböző évektől kezdődően), így volt német király (1411-től), cseh király (1419-től) és Német-római császár is (1433-tól).

A kép forrása: regiritka.oszk.hu

Zsigmond trónra kerülése a Magyar Királyságban éppen a bárói ligák harca közepette történt, hiszen Nagy Lajos fiú utód nélkül tért a másvilágra, ami néhány évnyi zűrzavart okozott az országban. Nagy Lajost 1382-ben idősebbik lánya Anjou Mária követte a trónon (jogi fiúsítást követően), ám a ligák szabályos háborút vívtak azért, hogy kinek a jelöltje vehesse őt el feleségül. (Hiszen Mária leendő férje valódi uralkodóként léphetett fel Magyar-honban.) Először a Garai - Cillei liga jelöltje, Luxemburgi Zsigmond neve merült fel. Zsigmond Magyarországra is érkezett, majd 1385 november 1-én elvette Máriát, így biztosítva uralmát. Csakhogy közben a Horváti liga jelöltje Durazzói Anjou Károly (Kis Károly) is trónkövetelő lett, lemondásra kényszerítette Máriát és 1385 december 31-én magyar királlyá koronáztatta magát. Uralma nem tartott sokáig: Erzsébet és Garai nádor összeesküvést szőttek ellene és meggyilkoltatták. Válaszul a Horváti liga által birtokolt délvidék fellázadt és az odaérkező Erzsébetet illetve Máriát jelöltjük megöléséért elfogták. A fogságban meghalt az anyakirályné (Mária szeme láttára fojtották meg)

Közben Zsigmond társuralkodóvá lett (1387 március 31-én) és gondoskodott felesége kiszabadításáról (a velencei flotta mentette ki Máriát a Horvátiak börtönéből). A királyi pár, Mária és Zsigmond 1395-ig közösen uralkodtak, ám Mária halála után Zsigmond egyedüli uralma már ellenérzéseket szült egyes bárói csoportokban. A Kanizsai Liga 1401-ben az esztergomi érsek (Kanizsai János) vezetésével fellázadt Zsigmond ellen és Budán elfogták a királyt. Válaszul Garai Miklós nádor közbelépett, kiszabadította Zsigmondot és saját várába vitette (Siklósra), látszólag védelmezve őt, ám valójában alkura kényszerítette: csak akkor engedi el és hagyja uralkodni Magyarországon, ha elfogadja, hogy a Garai - Cillei ligával közösen kormányoz és ennek megpecsételéseként elveszi feleségül Cillei Borbálát (Mária 1396-ban halt meg). Az alku működött: Zsigmond még 1401-ben eljegyezte Borbálát (házasságra 1405-ben léptek). Később az ebből a frigyből született Erzsébet férjeként kerül majd az első Habsburg a magyar trónra (II. Albert) 1437-ben (Zsigmond halála után).

Zsigmond császárrá koronázása. Reliefkép Szent Péter templomának érckapuján Rómában. Forrás: Arcanum

Zsigmond az 1401-es alkut követően a ligákkal kiegyezve, a Garaiak és Cilleiek támogatásával állt Magyarország élén. Létrehozta a Sárkány Lovagrendet hívei és kegyencei számára, majd megerősítette saját, királyi hadát a telekkatonaság újbóli bevezetésével. Ez alapján minden nemes köteles volt jobbágytelkei után egy felfegyverzett lovaskatonát adni a király hadába. Bevezette a tetszvényjogot is (placetum regium), mely királyi jóváhagyáshoz kötötte a főpapok kinevezését és beiktatását. Fontosak voltak 1405-ös városi decrétumai, melyek jelentős kiváltságokat adtak a magyar városoknak (pl saját bíróik hatáskörét és önrendelkezésüket illetően) és egy időre elhárította a parasztfelkelések veszélyét is, amikor némi egyezkedést és engedmény-biztosítást követően (Kolozsmonostori egyezmény) leverte a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelést. A súlyos harcok Erdélyt érintették leginkább, így az 1437-es Kápolnai Unió rendezte a tartomány jövőbeni státuszát is: Erdélyben az ügyek intézésében a mindenkori magyar király mellett a három kiváltságos nemzet: a székely, magyar és szász lett csak illetékes.

Zsigmond külpolitikáját illetően is történelmünk kulcsfigurája lett: a török fenyegetéssel szemben (mely Nagy Lajos korától a Balkánon alakult ki) előbb az ütközőállamok rendszerét hozta létre (hűséges államokból illetve bánságokból, majd elrendelte egy erős déli végvári vonal kiépítését is, a Havasalföldi határtól egészen az Adriáig.

A kép forrása: mohacs-csata.hu

A vonal 126 éven keresztül (1400-tól 1526-ig a mohácsi vészig) védelmezte a Magyar Királyságot a törökökkel szemben. Bár az 1396-os támadó hadjárata Nikápolynál kudarccal végződött (a francia lovagok engedetlensége miatt), az oszmánok nem tudták kihasználni győzelmüket. Ennek oka a váratlanul felbukkanó és őket hátba-támadó ázsiai mongol sereg volt (Timur Lenk vezetésével) mely romba döntötte a Török Birodalom városait.

Végül kiemelésre méltó, hogy Luxemburgi Zsigmond német-római császárként is jelentős szerepet töltött be Európa történelmében. Először is felszámolta a nyugati egyházszakadást és elérte hogy a sok viszály után végre újra egyetlen hivatalos pápa legyen (mégpedig Rómában), másrészt leszámolt a huszitizmussal és leverte a cseh husziták mozgalmát. (Husz János cseh prédikátor követői a katolikus egyház megújítását és egy új vallási irányzat megteremtését akarták elérni a birodalmi egyház és a császárság meggyengítése árán illetve Csehország függetlenedésének kiharcolásával.)

Zsigmond fél évszázados uralma megerősítette a középkor Magyar Királyságot, újabb jogokhoz juttatta a városokat és a magyarországi polgárságot, megteremtette a törökkel szembeni hatékony védekezés eszközeit (déli végvárakat, ütközőállamokat) és egy vallási kérdésekben kiegyensúlyozottabb Európát hagyott örökül utódaira.

[Törpe minoritas]

A német-római császári cím birtokosa a kontinens leghatalmasabb vezetői közé tartozott már X. századtól kezdődően. (A Német-római Császárság 962-ben jött létre I. Ottó által.) A császárok tisztában is voltak óriási befolyásukkal Európában, olyannyira, hogy elkezdtek egyházi ügyekben is jogot formálni maguknak a legfontosabb kérdések eldöntésére. Így az 1056-ban hatalomra került IV. Henrik császár például már maga nevezte ki a birodalom püspökeit, sőt végső döntnök kívánt lenni a mindenkori pápa megválasztásában is. Bár az egyházi ügyekben a császárok korábban is komoly befolyással bírtak, ezúttal a 973-ban pontifikátusát megkezdő VII. Gergely pápa ellenállt a tendenciának.

A könyörgő császár, August von Weyden műve. Forrás: cpictures.homes

Az új pápa komoly reformokat vezetett be: a cölibátus komolyan-vételén és az egyházi tisztségek megvásárlásának tiltásán túl (amit szimóniának neveztek) az 1075-ös Dictatus papae nevű bullájában törvénybe iktatta, hogy a pápák joga az európai főpapok kinevezése illetve a pápák bármikor leválthatják a császárokat is. IV. Henrik azonnal tiltakozott a döntés ellen és a Wormsban összehívott gyűlésen bejelentette, hogy megfosztja hatalmától VII. Gergelyt. A pápa azonban nem hagyta magát: az 1076-os római böjti zsinaton kiátkozta a császárt.

A kiátkozás büntetése (latinul: excommunicatio) ekkoriban nagyon súlyos következményekkel járó döntés volt, hiszen gyakorlatilag törvényen-kívülinek bélyegezte azt, akit az egyház büntetni kívánt. Az illető felé nem kellett többé teljesíteni a feudális kötelezettségeket sőt szabadon és büntetlenül megölhetővé vált. Uralkodók esetében korábban soha nem alkalmazták ezt a büntetést, így addig senki nem tudta mit jelentene, ha egy császárt közösítenének ki. A válasz azonban hamar megérkezett: IV. Henrik a kiközösítését követően nem tudott hatni a német fejedelmekre, akik kijelentették, hogy a császár trónfosztott, így nem kell követniük őt a harcokba (például az akkoriban lázadó szászok ellen). Ezen túlmenően a német fejedelmek egy része ellenkirályt is talált, Sváb Rudolf személyében, így küszöbön állt a császár hatalom-fosztása, ha fennmarad a kiközösítés. IV. Henrik semmit sem tehetett, azaz egy valamit igen: elmehetett könyörögni a pápához, hogy vonja vissza a kiközösítést.

A császár meghátrálása az Észak-itália Canossa váránál tett úgynevezett Canossa-járásban nyilvánult meg 1077 január 28-án, amikor IV. Henrik három napon keresztül várta, hogy VII. Gergely fogadja őt.

Canossa vára napjainkban Párma közelében. Forrás: viaggiamo.it

A német-római uralkodó fedetlen főben, vezeklőruhában, megalázkodva volt kénytelen a pápa döntésére várnia (már ha császár akart maradni). Ugyanakkor a pápa sem várathatta örökké a megalázott császárt, hiszen a kereszténység egyik legfőbb alapelve még őt is bűnbocsánatra kötelezte a megbánó bűnös irányába. Így végül megtörtént a kiközösítés feloldása, IV. Henrik császár maradhatott és hazatérhetett trónjára.

Ám a megaláztatás dühöt szült IV. Henrikben és visszavágást tervezett: 1081-ben seregeivel megtámadta a pápai székhelyet: Rómát, elűzte VII. Gergelyt (aki száműzetésben halt meg 4 évvel később) és III. Kelemen személyében új pápa tehette fejére a diadémot. A konfliktussal további invesztitúra háborúk kezdődtek és a pápaság - császárság küzdelme még hosszú évtizedekig eltartott és a középkor egyik legjelentősebb össz-európai konfliktusává nőtte ki magát.

IV. Henrik császár. Forrás: onthisday.com

Végül a wormsi konkordátum kiadásával (1122) ugyan kiegyezett egymással a világi és egyházi hatalom, de VII. Gergely által kiadott Dictatus papae lényegi része érvényben maradt: a főpapokat a pápa nevezhette ki (csak a világi javakba beiktatás maradt császári jog). A pápaság fénykora a keresztes háborúk végéig (XIII. század végéig) megtartotta Krisztus földi helytartójának különleges hatalmát Európa felett. [Törpe Minoritas]

Történelmünk ötvennél is több magyar uralkodója között találunk hódító, országépítő és hivatalnok királyokat is, de igazán jelentős konszolidáló, stabilitást kialakító koronás főből bizony kevés akad. Az egyik ilyen Károly Róbert (I. Károly) volt, aki a XIV. század elején 1308 és 1342 között ült hazánk trónján.

Károly Róbert. Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum

Károly Róbert a francia uralkodóház (Capet-dinasztia) oldalágából származott, mely oldalág VIII. Lajos (1223-1226) ifjabb gyermeke, Anjou Károly révén jött létre, amikor a franciaországi Anjou tartományt örök-birtokul kapta (afféle kárpótlásul, amiért nem ő, hanem testvére ülhetett a francia trónra). Innentől leszármazottai már az Anjou családnevet használták és egyre nagyobb európai befolyásra tettek szert. Még 1264-ben kaparintották meg például a pápától (befolyással, pénzzel, ügyes diplomáciával) a Nápolyi Királyságot, mely aztán közel két évszázadon keresztül, egészen 1435-ig maradt az Anjouk kezén. A család azonban nem állt meg itt: a már említett, dinasztia-alapító Anjou Károly dédunokája, Károly Róbert 1301-ben, az Árpád-ház kihalásakor a magyar trón megszerzését tűzte ki céljául. Hivatkozási alapja ehhez az volt, hogy nagyapja beházasodott az Árpád-házba (V. István lányát, Máriát vette el).

Károly Róbert útja azonban a magyar trónig meglehetősen rögös volt: előbb európai riválisait kellett kiszorítania (a szintén magyar trónra áhítozó Premysl Vencelt és a bajor Wittelsbach Ottót), majd a magyar koronázási szokások szerint (Székesfehérvárott, az esztergomi érsek által és csakis a Szent Koronával) alá kellett vetnie magát a uralkodóvá avatás szertartásának. Háromszor is sor kerül erre 1301-ben, 1308-ban és végül 1310-ben is, mire minden a hagyományok és előírások szerint zajlott.

Károly Róbert trónra kerülésének harmadik fontos feltétele (a riválisok legyőzése és a koronázások mellett) a helyi tartományurak megregulázása volt. Ekkoriban ugyanis teljes magyar országrészek felett afféle kiskirályokként uralkodtak a legnagyobb befolyással bíró főurak. Ilyen volt Csák Máté (a Nyugat-Felvidék ura), az Aba család (Kelet-Felvidéken) és például a dunántúli Kőszegiek vagy a délvidéki Babonicsok, Frangepánok.

A térkép forrása: wikipedia

A tartományurak közül elsőként az Abákat győzte le Károly Róbert, mégpedig 1312-ben a Rozgonyi csatában ahol az Abákkal harcban álló Kassa városa mellé állt hadával. Innentől kezdődően évtizedeken keresztül folyt a tartományúri hatalom visszaszorítása, de uralma második felére sikeresen elérte, hogy a Magyar Királyságban újra legyen erős központi hatalom (a saját kezébe összpontosítva azt).

Belpolitikájában a kincstár megtöltését, a hadsereg megerősítését egy új, hozzá lojális főnemesi réteg kialakítását és a királyi birtokok - várak számának megnövelését tartotta szem előtt. Uralkodása alatt összesen 100 vár került vissza újra uralkodói kézbe és királyi birtokok aránya is jelentősen megugrott. A kapuadó és harmincadvám révén újra komoly bevételi forráshoz jutott a királyi udvar, az urbura átalakításával pedig a magyar nemesség érdekeltté vált az aranylelőhelyek felkutatásában. Az utóbbi intézkedés (mely a földesurak kezén hagyta a kitermelt nemesfém egyharmadát) lehetővé vált az aranypénz-verés Magyarországon.

Az aranyforint egyik oldalán a francia uralkodóház liliomja látható (a Capetingek szimbóluma), mely egyben firenzei motívum is, másik oldalán pedig Keresztelő Szent János képe vehető ki.

Aranyforint. Forrás: wikibooks.org

Bár Károly Róbert uralkodásához kudarcok is kapcsolódtak: mint a posadai vereség (ahol Havasalföld megverte hadait így a terület teljesen elszakadhatott a magyar érdekszférától) közel 4 évtizedes uralkodása egyértelműen stabilizálta sőt megerősítette a középkori Magyar Királyságot, mely regionális nagyhatalommá vált Közép-Európában. A francia családból származó Károly Róbert magyarországi népszerűsége nem ismert, de ennek megosztottságát jelzi, az ellene megkísérelt merénylet 1330 tavaszán, amikor egy főúr, bizonyos Zách Felicián személyes okból kardot rántott a királyra.

Ami Károly Róbert utódlás-politikáját illeti: mindkét fiát trónra szánta: Lajost az idősebbiket (a későbbi Nagy Lajos királyunkat) a lengyel-magyar trónra (hiszen lengyel felesége révén erre valóban volt lehetősége) kisebbik fiát Endrét pedig a nápolyi trónra. Bár Lajos valóban perszonálunióban uralhatta a lengyel - magyar közös államot, Endre nápolyi uralma már az elején kútba esett a fiatalember meggyilkolásával (melynek elkövetését a felesége körüli hatalmi csoportosulásnak tulajdonítják). Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó egyik utolsó fontos gazdasági kezdeményezése volt, mely összekötötte a cseh-lengyel-magyar érdekeket Bécs ellensúlyozására. [Törpe Minoritas]

Kossuth Lajos, aki a reformkor kiemelkedő újságírójaként (a Pesti Hírlap főszerkesztőjeként), majd országgyűlési képviselőként, később miniszterként, majd az OHB (Országos Honvédelmi Bizottmány) vezetőjeként végül pedig Magyarország kormányzójaként lett történelmünk kimagasló alakja egy alkalommal börtönbe került a Habsburgok és Klemens von Metternich kancellár "jóvoltából".

Kossuth Lajost 1837 május 5-re virradóan tartoztatták le Pálffy Fidél kancellár parancsára a zugligeti Istenszeme fogadóban az éjszaka leple alatt.

Az előzmények 1836 nyarára nyúlnak vissza, amikor Metternich mellett Kolowrat intézte a belügyeket és új magyar kancellárt neveztek ki, gr. Pállfy Fidél személyében. A reformkori Magyarországon a Habsburgok hatalmát korlátozni kívánó, nagyobb önállóságot célzó és a feudális rendet megbontani akaró folyamatok zajlottak ekkoriban. V. Ferdinánd és legbelső bizalmi köre - leginkább Metternich - a folyamatok megakasztására készült, bármi áron.

Először az 1834 –ben egyesületet alakító országgyűlési ifjakra sújtottak le, 1836 nyarán  sokukat letartóztatták, köztük vezetőjüket, Lovassy Lászlót is. Lovassy perében Kossuth is részt vett, mint a védelem egyik jogásza. Felháborodottan értesült a Wesselényi elleni hűtlenségi perről is, melynek alapját az 1834 decemberi szatmári beszéde és az 1835 januári erdélyi országgyűlés anyagának kinyomtatása szolgáltatta. Azonban hamarosan a kormányzati leszámolás elérte őt magát is. Akadályozni kezdték a Törvényhatósági Tudósítások postai terjesztését, de erre Kossuth magánszemélyekkel vitette el a leveleket és a posta ellen is pert indított.

1837 május 5 –ére virradó éjszakán Ignaz von Lederer tábornok vezetésével uralkodói kézirat parancsára egy szakasz katona letartóztatta Kossuthot a svábhegyi Isten szeméhez fogadóban, ahová egy hónappal korábban költözött. A budai József laktanyába vitték, lakásában pedig lefoglalták iratait. Több megye közgyűlése tiltakozott lefogatása ellen. Először 1837 június 8 –án másfél havi elzárást követően hallgatták ki. A per csakúgy, mint Wesselényinél hűtlenség címén indult, de Kossuth nem volt hajlandó védekezni, mivel jogtalannak tartotta letartóztatását, hiszen nemest csak törvényes bírói ítélettel lehet elfogni. A vád nemességének bizonyítása után a tettenérésre próbált hivatkozni, de Kossuth ez ellen is védekezni tudott. A magánlevelezés szabadsága volt védekezésének fő elve. A per végén három év börtönre ítélték, majd az ítéletet négy évre súlyosbították. ( Az ítéletet hozó királyi tábla egyik tagja volt Vay Miklós )

Wesselényi pere jobban elhúzódott, de végül 1839 –ben őt is három évre ítélték, annak ellenére, hogy 1838 –ban a pesti árvízkor önfeláldozó módon sokakat megmentett. Wesselényi és Kossuth is a budai József kaszárnyában kezdte meg börtönéveit, de Wesselényi három hónap után, nagyrészt Széchenyi István közbenjárására megszakíthatta büntetését, és szemidegsorvadása miatt Csehországba mehetett ( Grafenbergbe ) kezeltetni magát. A börtönévek alatt Kossuth Shakespeare –t olvasott, angolul, franciául tanult, és megismerkedett Adam Smith liberális gazdaságtanával. Bár nem lehetett reménye a négy évnél korábbi szabadulásra és börtönbüntetése alatt halt meg apja, ment férjhez egyik húga, mégis képes volt megőrizni aktivitását és hírlapok révén nyomon követte a külvilág eseményeit is.

A Lovassy - Wesselényi – Kossuth perek után az erőszakpolitika megbukott Bécsben. Ausztriának szüksége lett a magyar rendek támogatására a nemzetközi feszültségek miatt. Pállfy Fidélt menesztették, és helyére a kompromisszumokra hajlandó Mailáth Antal grófot nevezték ki. A magyarországi konzervatívok és Dessewffy Aurél Bécsnek azt javasolták, hogy korlátozott reformok ígéretével kellene megbontani az ellenzék táborát, megnyerve a jobbmódú nagybirtokosokat.

Kossuth végül 1840 május 10-ig volt rab, a budai várnegyed börtönében, mely ma Táncsics Mihály utca 9.szám alatt lévő épület. Életének legfontosabb szakasza csak ezt követően kezdődött: az utolsó reformországgyűlés legfontosabb ellenzéki vezetője lett, majd a Batthyány kormány tagja és a szabadságharc vezetője.Felhasznált források:

• A Reformkor története és Kossuth Lajos élete - tortenelemcikkek.hu, 2015.01.24.
• Kossuth három nehéz éve a budavári börtönben - Milisits Máté - pestbuda.hu 2019.04.01.

Történelmi érdekességek blogja, ahol lényegre törő posztokat olvashatsz a múlt eseményeiről a törpe minoritas nevében.

Kossuth Lajos használta először a "törpe minoritas" kifejezést arra az országgyűlési kisebbségre, mely az 1848 júliusi országgyűlésen szerinte széles népi támogatás nélkül szerette volna érvényesíteni akaratát (többek között az itáliai események kapcsán a Habsburgok kiszolgálására). Később a szókapcsolat azt a típusú vélekedést jelölte (és jelöli ma is), mely a többségi akarattal megy szembe, kisebbségi álláspontot képviselve. A történelemben a történelmi folyamatok értelmezésében néha a törpe minoritas (vagy törpénelem) bizony bírhat jelentőséggel, mert új megközelítéseket hozhat a köztudatba. 

A múlt számtalan meglepő és különleges történetet rejt, melyekből szemezgetve olvasmányosan próbálunk eseményekről, csatákról, élettörténetekről írni. Ha megkeresnél bennünket levélben, ide várjuk soraidat:

torpenelem@gmail.com